The Simple Life

Tudom, én is rájöttem, hogy sokat foglalkozom vele. Talán azért is, mert mostanában inkább itthon vagyok és nincs túl sok érdekesség. Most jó itthon lenni és csak "lazulni". Az is érdekes, hogy mindig egyes msn beszélgetések után írom le a véleményemet.:D Tényleg nem kéne vele ennyit foglalkoznom, nem azért mert ő mondta, hogy "ennyit foglalkozom velem", hanem mert már én is unom néha. Kis dolgokból nagy dolgot csinálok. Azért tudnék mondani 1-2 dolgot, de most nem rágódom ezen. Hát ez van. Kicsit legyél már lazább Juhi!:P

Fura, hogy az utóbbi időben páran az osztályból nincsenek jóban és pont amikor vége a sulinak is elválnak útjaink. Hamar megkezdődött a folyamat.:D

Fura az is, hogy mindjárt vége a nyárnak és ismét suli. Mintha tegnap kezdtem volna a középiskolát. Innentől már csak repülni fog az idő. Régebben valahogy lassabban telt. Most nagy út áll előttem. Kíváncsian várom milyen lesz, de kicsit izgulok/félek is. Mitől? Magamat nem féltem, általában jól kezelem a helyzeteket. Biztos csak a kezdeti nehézségektől tartok, de szerintem nem lesz gond. Érdekes lesz. Majd úgyis írok beszámolót, csak azt is el kell kezdeni.:)

Tudtam, hogy nem kellett volna levelet írnom, főleg elküldeni nem. Mostmár mindegy, késő bánkódni. Leszólított msn-en, azt hittem a levél miatt, de nem. Még nem is látta, miért kellett nekem megemlíteni? Erre megkérdezi, hogy van-e még hozzá fűznivalóm? Még ennél is több? Így is túl sokat írtam le. Azért bántam meg, hogy elküldtem, mert túl őszinte voltam. Olyan, mintha valaki belelátna a lelkembe és azt nem szeretem. Nem szeretem, ha valaki kiismer és nem is akarom, hogy kiismerjenek. Bár ez lehetetlen, egy ember sose ismerhet meg mást jobban egy bizonyos foknál.
Nem is tudom mit vártam. Semmit. Lehet, hogy csak magamban akartam tisztázni a dolgokat, de arra jó lett volna a blog is. Tehát ebből az következik, hogy önző vagyok, nem? Csak azért írtam neki levelet, hogy én érezzem magam jobban és ezzel megoldok mindent? Nem hinném. Ennél többet nem tudok tenni. Már nem rajtam múlik. Inkább feladom. Nem baj, eddig se volt gond. Talán így lesz a legjobb.

Nyina...aggódom miatta (nem először). Rami mondta, hogy látta a városban és nagyon durván lefogyott. Ezen kicsit el kell gondolkodnom, mert a Rami által képzelt vékony/sovány nem biztos hogy az is, de azt is tudom, hogy L képes túlzásokba esni és a végsőkig vinni. Viszont azt is mondta a Rami, hogy az eddigihez képest is. Az akkori és mostani L két különböző dolog. Már nagyon rég beszéltünk és nem tudom, hogy mi van vele. Elhiszem, hogy elérte célját, aminek talán örülnék is...de mégsem. Jaj, miért vagyok ilyen? Miért aggódom másokért? Miért nem inkább a saját dolgaimmal törődök? Lehet, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Épp egy animét nézek most. Teljesen L jut róla eszembe, meg én. Két teljesen különböző személyiség, de mégis megtalálják a közös hangot, ami jelen esetben mégsem érvényes.

Amúgy ha érdekel valakit az anime, péntekenként megy az Animaxon (napközben Minimax) 21:15-től. Két részt adnak le egymás után. Nagyon jó, a kedvenceim közé tartozik. A mangát is el szeretném olvasni, mivel ott tovább folytatódik a történet, mint az animében. A zenéje is tök jó (szerintem)!:D

Nem folytatom, felesleges többet írni. Értelmetlen. Csak több sornyi üres szöveg lenne.

Tegnap voltam egyik osztálytársamnál Tinnyén. Elég sokan voltunk, a társaság felét nem ismertem, de családias volt a hangulat. Bográcsoztunk, énekeltünk, filmeztünk, szóval nagyon jó volt.:) Kb. 3 órát aludtam, mivel reggel 5-ig néztünk filmet. Hallottuk a madarak csicsergését, kinéztünk az ablakon és jééé, világosodott. Rég voltam fent egész éjjel. Az alvás poén volt, mert ugye nem volt elég ágy és páran a földön aludtak. Elvileg úgy volt, hogy sátrazunk, de senki nem akart sátorban aludni és reggel esett az eső. Amúgy tegnap egész nap jó idő volt szerencsére. Ki tudja hogy mikor fogunk megint találkozni osztálytársaimmal így együtt.
Szerintem most elmegyek aludni, reggel irány Pest és nem fogok tudni felkelni.

Jó éjt

Túl vagyok az érettségin, vééégre!:D Nem hiszem el, annyira hihetetlennek tűnik. Ráadásul jól is sikerült annak ellenére, hogy az utolsó napokban fogtam neki a tanulásnak. Köszönöm Istenem! Anyukámnak is rengeteget köszönhetek, amiért folyamatosan bíztatott. Iszonyatosan nehezen álltam neki. Ez történik azzal, aki az utolsó pillanatra hagy mindent. Ezen változtatnom kell.
Furcsa volt...minden. Már nem fogok osztálytársaimmal napi szinten találkozni, se a tanárokkal, nem lesznek dolgozatok, iskolai ünnepek, matrózblúz (amit persze nem szerettem, de mégis hozzátartozik az iskolai emlékekhez). Szóval kezdetét veszi a "nagybetűs élet", ahogy szokták mondani. Most olyan szabadnak érzem magam, megkönnyebbültem. Ez nem azt jelenti, hogy nincs tennivalóm, sőt. Tervek, azok vannak. El kell indulnom az úton. Több dolgon változtatnom kell magammal kapcsolatban. Most van rá időm, a jövővel foglalkozni. Ez úgy hangzik mintha holnap lenne a világ vége, pedig nem (reméljük). Ezt mind szép és jó leírni, csak tenni is kellene érte.:P

Nem igaz, ilyenkor fel tudnék robbani! Nem nehéz kitalálni kiről van szó ismét. Komolyan, ha nem lenne, ki kellene találni ezt a nőszemélyt. Mindig így kezdődik, elmondom valamiről a véleményem és kezdődik a balhé. Akkor minek kíváncsi a véleményemre? Ha meg nem nézem meg a rajzait, akkor az a baj. Szerintem neki, pontosabban róla íródott a Belga "Az a baj" c. száma. Ezért se fogom megnézni a kiállítást, meg azért sem, mert tudom, hogy ő hogy áll hozzá. Elhangzik az a mondat a számból, hogy másra számítottam vagy máshogy képzeltem el, akkor vége a beszélgetésnek. Egyszerűen úgy fel tud húzni azzal, hogy ő maga se tudja, hogy mit akar valójában. Azt mondtam, hogy nem tetszik a rajz, másra számítottam. Erre elkezdi, hogy te csak ne várj el tőlem semmit. Lehet, hogy én voltam a hülye, mert nem tudtam normálisan megfogalmazni a mondanivalómat.
Nem tetszett, másnak biztos fog. Van ilyen. Én pl. sokkal jobbnak találtam az előző rajzait (amit ő persze nem). Tudom, hogy nem azzal volt a baja, hogy nem tetszett, hanem ahogy közöltem. Meg mi az, hogy utálja ha mások elvárnak tőle valamit? Ó, lesz amikor az embertől sokkal többet várnak el az életben. Nem akarok okoskodni, de ez így van. Már nem tudom kiismerni, eddig se akartam, de már zavaros. A rajzaiból tükröződik a saját állapota. Más talán nem ezt látja a rajzaiban, hanem csak annyit, hogy jó vagy rossz, de majdnem minden rá utal. Látszik, hogy valami nincs rendben, nem is a rajzaiból, inkább amikor rá nézek, a szavaiból. Ezt nem tudnám, ha nem ismerném. Egyáltalán ismerem? Nem.
Érdekes, hogy a düh mennyire át tud csapni más érzésbe. Ennek ellenére, mérges vagyok rá jelen pillanatban. Legtöbbször támadásnak veszi, ha próbálok valamit mondani és ilyenkor elkezd sértegetni mindenféle beszólással. Ebben csak az bánt, hogy ekkor érzem a legőszintébbnek. Hiába válaszolok akármit, negatívan érinti. Ezért inkább elmegyek. Beszélni úgyse beszél, inkább elzárkózik. Hiába mondom magamnak, hogy most nem érdekel, de igazából igen, néha aggódom miatta. Miért is? Lassan viszont már elmegy a kedvem attól, hogy érdekeljen és hagyom. Hagyom azokat a dolgokat, amik régen zavartak és rájövök, hogy ő tényleg ilyen. Erre mondaná, hogy nem kötelező vele barátkozni, stb. Megszöksz vagy megszoksz, nem?

Hülye hülye hülye hülye hülye hülye hülye hülye én...meg ő is. Utálooooooooooom!

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek!

Reggel csokik elrejtésével kezdtem a napot.  Íme pár rejtekhely:

Jééé, egy apró csokinyuszi bújkál ott a fűben! Unokaöcsém (3 éves) nagyon lelkesen kereste, kicsit segítettünk neki. Aranyos volt. Locsolós verset is mondott. Ezek a mai gyerekek...
Emlékszem, amikor még én is hittem a húsvéti nyúlban. Korán felkeltem, hogy minél hamarabb megtalálhassam a meglepetéseket. Nem is a csoki volt a lényeg, hanem a keresés. Aztán egyik alkalommal találtam egy zacskót tele édeséggel a mosogép mellett eldugva. Akkor jöttem rá, hogy nem létezik nyuszi, hanem anyukám vette át a szerepét. Nem ért nagy trauma, valahogy sejtettem, ha jól emlékszem rá. Elég sokáig hittem ezekben a dolgokban, a Télapó is ilyen volt. Jó volt gyereknek lenni. Néha még ma is az vagyok, de ünnepekkor azért más a helyzet.

Ha valaki megtalálja a csokit ezen a képen, az kap egy piros tojást.:D A kép mérete talán nehezíti a feladatot, de nem lehetetlen.

 
Nem találta meg senki? Akkor megmutatom!

 
Ott vaaan!!!

Na jól van, elég a játékból.:D

Tesómék később jöttek a vártnál, így a csoki olvadásnak indult. Ezért újból el kellett rejtenem árnyékosabb helyekre és így túlélték. Reggelire szokásos húsvéti étel volt: sonka (amit én mustárral eszek), tojás, kalács. Ebédre pedig több volt a választék és beigli volt a desszert. Igen, szeretek enni és főzni is.:) Tojásfestésre nem került sor, mivel unokaöcsémmel foglalkoztam. Délután focimeccs volt a faluban, ma minden volt. A fák is szépen virágoznak.

 

Szeretem amikor fúj a szél és a szirmok repülnek. Maradj még, kedves tavasz.

Holnap megyünk szüleimmel Komáromba kirándulás céljából, megnézzük a várost. Holnap is fényképezek, remélem jó idő lesz.

"Lassan 20 éves leszek!" - erre döbbentem rá a napokban és kicsit megijedtem. Tudom, nem nagyszám, de azért furcsa, amikor az ember elkezd beszélni a múltjáról és olyanokat mond, hogy 6-7 évvel ezelőtt. Pl. a 2000 modern kornak számított, de már az is 9 éve volt. Úgy emlékszem rá mintha tegnap lett volna...hogy várták az emberek, de valahol féltek is tőle, pontosabban a változástól. Ma meg már nem gondolkodnak ilyenen, az élet ugyanúgy folytatódik.
Nos, ennek a felfedezésnek következtében elhatároztam, hogy új életet kezdek (századik alkalommal:P). Sikerült is mindig elkezdeni, csak egy idő után aláhagyott a lelkesedés. Új élet alatt azt értem, hogy...hogy...hogy? Még nem sikerült teljesen átgondolnom, de pl. kicsit aktívabbnak lenni és nem lustálkodni annyit, komolyabban venni a tanulást, kitűzött feladataimat végrehajtani (időben!!), stb. Ezenkívül megérkezett a tavasz, akit ezentúl nyárnak hívnak és formába kell jönnöm.
Délelőtt letekertem a Dunához, aztán rendet raktam a szobámban, porszívóztam, ruhákat selejteztem és ebédre a levest (kukorica) én csináltam. Le is fényképeztem:

Büszke vagyok magamra, bár elég egyszerű volt és finom. Aki soha életében nem főzött, az is el tudja készíteni. Kicsit sűrű lett, majdnem főzelék. Amúgy a recept innen van:

Gaál Zoltán: Ikebana tányérokon (japán főzőiskola)
Nemrég vettem ezt a könyvet egy antikváriumban. Alig lehet Magyarországon kapni Japánnal kapcsolatos könyveket, annál kevésbé nyelvkönyveket. Anyukám is főzött már belőle, az is finom volt.:)

Tegnap voltam vásárolni. Én meg a vásárlás = katasztrófa. Általában mindig üres kézzel térek vissza. Kivételesen vettem magamnak egy felsőt a Takkoban. Alig volt valami, vagy csak nekem nem felelt meg? Túl válogatós vagyok, talán máskor jobb lesz az áru (és a szokásaimon is javítok).:D

Holnap Húsvét! Jön a család. Lesz sonka, kalács, tojás, süti, csoki, minden. Tojást is szeretnék festeni, ilyenkor próbálok ünnepi tevékenységekkel foglalkozni. Majd meglátjuk.:)

Most miért kell megnehezíteni az életet (így is elég bonyolult)? Komolyan, erre már nem tudok mit mondani, csak rázom a fejem. Árad a negatív energia...

Ahogy olvasom más emberek blogját, rájövök arra, hogy hozzájuk képest az én problémáim nullák. Nem is a problémák, hanem amivel foglalkoznak, a témák, mondanivalók, gondolataik. Én meg csak arról tudok írni, hogy milyen álszent az egyik osztálytársam, amiért lebénázott matek órán. Jujj, borzalmas, most mi lesz?

1. Nem foglalkozom ilyenekkel többet                                                    
2. Ő meg másban béna
3. Tényleg bénáztam a táblánál matek órán
4. Nem lepődöm meg az embereken, a világ már csak ilyen
5. Oké, befejeztem

Visszatérve a blogtársakhoz. Igazából a blogom célja az lenne, h véleményt alkossak a minket körülvevő világról, eseményekről, mindennapi témákról, stb. Helyette az életem "hatalmas problémáit" vetítem magam elé. Ez is hozzátartozik, nemde? Mosolygok magamon. Szerintem nincs olyan ember a Földön, aki úgy gondolkodik mint én, legalábbis nyiltan. Lehet, hogy a Marsról vagy a Szaturnusz egyik holdjáról származom vagy inkább nem ismerkedem eleget, h találkozzak a hozzám hasonló furcsa gondolkodású emberekkel. Az is lehet, hogy ez teljesen természetes, csak nem beszélnek róla.
Feltöltődöm, amikor ezeknek az embereknek a blogját olvasom. Maga az olvasás élménye is feltöltő, de ha jobbnál-jobb gondolatok is párosulnak hozzá, az még überebb. Mit is akartam mondani? Elfelejtettem...
Mindegy, olvasok tovább.

Ma már sokkal jobban vagyok a tegnaphoz képest. A lázam lement, de a köhögés és a zsepihalom még megvan. Mennyi mindent kell majd pótolnom jövő héten, rossz belegondolni is. Pénteken lesz tablófotózás, de egész hétre kiírt az orvos és ilyen fejjel bemenni vicces lenne. Igaz, h ki lesz retusálva, de inkább nem kockáztatok. Utólag is lehet majd pótolni. Most valahogy nincs kedvem emberek közé menni, de muszáj lesz kimozdulnom valamerre. Ezzel elősegítem a gyógyulást is, friss levegő. Remélem, h ebben a tanévben nem leszek megint beteg.
Mit csináltam ma? Ugyanazt mint eddig. Feküdtem és tv-t néztem, néha a gép elé vonszoltam magam. Ja meg továbbtanulási papírokat töltögettem, még mindig nem küldtem el. Nem kell pánikba esni, nem Magyarországon fogok jelentkezni, hanem Amerikába (ha felvesznek). Ha sikerül minden, akkor kezdek egy új blogot, ahová leírom élményeimet, egy útiblog. Mi lesz velem a jövőben? Oké, most nem gondolkodom ilyeneken, még ráér.
Hát igen, nem valami élménydús ez a hetem, semmi botrány, pletyka, hátbadöfés, stb. A végén még hiányozni fog. Azért nem, de szó volt a tv-ben arról, h a stressz éltet minket, mármint annak egészséges formája. Szükségünk van nekünk embereknek a stresszre. Miket meg nem tud az ember a tv-ből. Bár ezt eddig is tudtam, de érdekes témák voltak. Megyek teázni:)

*Iszik egy kortyot a Kálcium pezsgőtablettás keverékből, majd nekikezd az írásnak* (kb. ilyen színe is volt)

Igen, engem is levesz a lábamról, mármint nem a szerelem, hanem az influenza. Nem biztos, hogy influenza, de lázas vagyok, köhögök, hangom alig, meg már egy zsepihalom is kezd körbevenni. Reggel voltam orvosnál (Dr. Hunyadi Mátyás), meghallgatott, megvizsgált és azt mondta, hogy ez mostanában gyakori. Ha figyelembe veszem azt, hogy az osztályom fele kihalt és a hírekben is naponta lehet erről hallani, akkor tényleg gyakori. Pedig azt hittem, hogy immunis vagyok ilyen jött-ment betegségekre. Az ember mégis csak ember marad.
Pénteken nagyon levert voltam az órákon, akkor kezdődött minden. Gondoltam, hogy kikúrálom magam a hétvégén és hétfőn már mehetek suliba. Általában úgy szoktam beteg lenni, hogy mire lenne suli, addigra meg is gyógyulok. Most kivételesen más a helyzet. Élvezem, hogy itthon lehetek, de betegnek nem jó lenni. Egész nap feküdtem, közben tv-t néztem, főleg főzős és ismeretterjesztő műsorokat. A tv nem rossz, ha az ember tud szelektálni és olyat nézni, aminek értelme is van. Néha azért járkáltam, hogy mozogjak valamennyit, de a végtagjaim részegeskedtek. Mostmár jobban vagyok. Ált. reggel és este nehezebb elviselni, de túlélem. Kivételesen nem másokról esik szó, hanem rólam. A kedvem elég jó annak ellenére, hogy fáradt és gyenge vagyok.

Szóval akkor most mi van? Gyakran felteszem magamnak ezt a kérdést mostanában. Néha meglepődöm egyes embereken. Ez is hányszor hangzott már el tőlem. Talán nem is az emberekkel van a baj, hanem velem. Az a legrosszabb, hogy mindenért magam okolom, én teszem saját magamat szerencsétlenné. Basszus, az utóbbi pár hónapban elég sokszor éreztem magam rosszul, nem fizikailag, lelkileg. Mitől? Mindentől. Egy idő után összegyűlnek a kis dolgok és ekkor jön csokonai magánya. Megértem a palit, együttérzek vele.:D

Ramóna, kedves Ramóna. Mit is mondhatnék róla (még rímel is)? Nem is gondoltam volna, de azért meglepett. Az egy dolog, hogy kinevet a hátam mögött, de hogy utána még jópofizik, az már sok. Az tény, hogy én is kibeszéltem, de mindegy. Ebből már úgyse tudom magam kimagyarázni. Csak az a különbség a kettőnk között, hogy ő mindenkit. Van ez az ártatlan, tudatlan kislány oldala, meg a gonosz, pletykázós, mindenből én kerüljek ki győztesen énje. Ezt mindig is láttam benne, csak nem gondoltam, hogy még az elvileg hozzá közel állókat is elássa. Szép, mondhatom. Ennyit róla.

Úgy érzem, hogy kicsit el kell távolodnom mindenkitől. Ezzel csak magamnak teszek jót egy kis időre. Néha muszáj. Annyira magamra veszem a dolgokat és elég sok minden érzékenyen érint. Ez nem túl jó, valaki rázzon meg!

Oké, kicsit tényleg túlreagáltam a dolgot. Ez jellemző rám, amikor rossz a kedvem és mindenfélét leírok. Miért van az, hogy ilyenkor úgy érzem, hogy elfordulnak tőlem az emberek? Néha kitörölném a korábbi bejegyzéseimet, de akkor nem lenne értelme a blognak. Itt legalább tisztázom magamban a dolgokat és rendeződnek a gondolataim. Jól van, elbeszélgetek itt magammal ahelyett, hogy másokkal beszélnék. Haha...

  Annyi gondolat keveredik egyszerre a fejemben. Akárhányszor megbillen a mérleg, az egyensúly, máris rohanok a blogomhoz. Elegem van ebből az egészből. Nem bírom, kikészít. Már magam sem tudom, hogy kik a barátaim vagy én kiknek vagyok a barátja. Összezavarodtam. Tudom, hogy én is hibás vagyok ebben és emiatt is szar, de mindig másokon lepődöm meg. Két ember között állok és nem tudom, hogy mit csináljak, tényleg nem. Mindkettőt kedvelem, nem fordulhatok egyik ellen sem.

Luc- művészi, alkotómester, olykor bonyolult, magabiztos egyes dolgokban, néha kicsit bunkó, de ugyanakkor van a másik oldala, amikor kedves, feldobott, vidám, érdeklődő. Azt már mondtam, hogy azt szeretem benne, hogy akármit mondhatok neki, anélkül hogy hülyének érezném magam. Megbízom benne. Emellett tényleg nagyon jó barátnő összeségében. Néha elbizonytalanodom, amikor olyanokat mond, hogy meg kell kérdeznem magamtól, h tulajdonképpen akkor miért is barátkozik velem? Amúgy nem lenne neki kötelező, de néha úgy érzem, h én erőltetem. Látom, hogy sokkal jobban el van másokkal az osztályban, akárhol. Csodálkozik, hogy miért nem beszélünk annyit, miért nem lógunk. Talán mert ő nem keresi a társaságomat. Odamehetnék hozzá, de akkor ott van a Kata meg a Babett. Félreértés ne essék, én nagyon kedvelem őket és aranyosak, de valahogy nincs meg az a közös téma, jópofizni meg nem akarok. Nem kell mindenkivel jóban lenni. Sokszor azt érzem, hogy lenéz (másokkal szemben) és ebből kiindulva próbálok megfelelni neki, de minek? Többször közeledtem már felé, de eredménytelenül, elvagyunk egy ideig, aztán megint vissza a régi állapothoz. Minek is kedvezzek neki, ha nem szereti mások közeledését vagy max engem. Most nem akarom őt lehúzni, bennem is ugyanennyi hiba van, tudom, és utálom, amikor a tudtomra hozzák azt, amit tudok. Elfogadom, de nem szeretem.

Rami- egyszerű, nem szereti a bonyolult dolgokat, mert nem tudja felfogni (Miss IQ60):P, puskamester, szintén magabiztos, de belül még kislány. Néha megsajnálom a tudatlanságáért, de tényleg jószívű, viszont pletykás, de vele is jókat lehet nevetni. A Ramiban azt szeretem, hogy vele is rengeteg a téma és megértő egyben. Nem érzem magam kisebb értékűnek mellette (lehet, h megegyezik az IQ szintünk:D). Annak ellenére, hogy sok a közös téma, valahogy mégse mondhatok el neki mindent, csak felületesen. Jó persze, mindent nem kell elmondani egy embernek magáról, de pl. vannak olyan dolgok, amit a Lucnak elmondok, de neki nem. Pletykás múltja miatt nem bízom meg benne teljes mértékben, szerintem nem is fogok. Néha olyanokat kérdez tőlem, h ledöbbenek a tudatlanságán, ilyen mindennapi dolgokról. Hirtelen von le következtetéseket, ha mondok neki valami negatívat és máris leadja "A hattyú halála" című tragédiát. Túl érzékeny.

Még pár dolgot tudnék sorolni róluk, jót és rosszat (több jót). Meg magamról is, ezt sose felejtsük el!:) A szob eset után most elvileg a Luc oldalán állok, de nem szeretnék senkinek az oldalán se állni. Egyetértek a Luc nézőpontjával, de ettől most nem fogok a Rami ellen fordulni. Igaz, hogy kibeszéltem a Ramit többször a háta mögött, mert nem értek egyet azzal ahogy a dolgokat látja. Ezt meg is mondtam neki, persze finoman. Luc szerint ez gáz, hogy kibeszélem a háta mögött, közben meg jópofizok neki, ez a jelen esetben igaz. Tényleg nem szeretném megbántani, de egyiket sem! Most lezárok mögöttem egy fejezetet és ezentúl nem mondok senkinek semmit senkiről, semmiről. A két ember teljesen független lesz egymástól vagy inkább hagyom mindkettőt és szerzek új barátokat, he?:D Kivonulok a társadalomból és az állatok lesznek a barátaim. Komolyra fordítva a dolgokat, még pár gondolat. Az is tény, hogy régen a Lucot is kibeszéltem a Raminak, de végül minden rossz gondolatot elmondtam neki. Már nem beszélem ki, de nem hisz nekem. Ezt mondom, h akkor minek a barátság, ha nem bízik meg bennem? Viszont itt ellent mondok magamnak, mert a Ramit meg kibeszéltem tudta nélkül, de neki is elmondtam, h a Luccal néha megtárgyalunk dolgokat, ami gondolom nem tetszett neki. Nem is az a gondom, hogy nem bízik meg bennem, hanem hogy másoknak hisz. Vele régebb óta vagyok jóban, mint a Ramival és ez azért számít. Annyi vita és peace4ever után főleg. Nem erőltettem meg volna magam a semmiért. Lehet, hogy tényleg ez az utolsó évem Magyarországon és tényleg "emlékezetessé" teszi, látom. Amint elmegyek (ha megvalósul egyáltalán), 2 nap is máris elfelejt. Most lehet, hogy én vagyok önző, meg kioktató, de mindig így szokott lenni. Több éves barátságok szakadtak meg a távolság miatt, de levelezhettünk volna, hisz itt vagyunk a 21. században, szinte minden lehetséges. Írtam 1 oldalas leveleket és annyit kaptam vissza, hogy köszi, jól vagyok, majd beszélünk. Aha, azóta is beszélünk. Lehet, hogy túlreagálom a dolgot, de ezek nekem ilyen kis dolgok, amik számítanak. A Ramin azért nem lepődnék meg, mert vele úgyis csak a suliban tartom úgy igazán a kapcsolatot. MSN-en is beszélünk, de a tanulásról, meg a lovakról, most ezzel mit kezdjek? Szerintem még mindig nehéz dolog a barátság, az igaz barátság. Nem az "azért barátkozom veled, mert..." című kategória.

Sikerült kicsit megnyugodnom, de még mindig bennem van ez a kettősség. Majd valahogy megoldódik egyszer. Elméletileg megmaradt a Triumvirátus, plázabitch, discobitch és kockabitch.:D

(Ha ezt visszaolvasom holnap, tuti meglepődöm.)

Kezdem a reggellel. Mielőtt leszálltam a buszról, láttam, h a Luc megy előttem. Gondoltam, h itt a lehetőség, beszélnem kell vele! Kiabáltam neki, észrevett, visszaköszönt, de úgy nézett rám, mintha nem ismerne. Szerintem kicsit meglepődött (én is magamon). Megdícsértem a sapkáját, amit talán nem kellett volna. Először ledöbbentem, amikor megláttam rajta tegnap, végülis jól áll neki, csak a Luc-pink sapka kombináció kissé szokatlan. Ezután kb. egy 5 perces csend következett. Eléggé kínos volt, egyszerűen nem tudtam megszólalni, de muszáj volt, ha már vele mentem suliba. Most így visszanézve nevetek az egész helyzeten, de akkor nem volt vicces. Először előttem haladt és azt hittem, hogy megy majd tovább egyedül, de láttam, h megvár. Felhoztam valamilyen buszos témát, amivel sikerült beindítanom a beszélgetést. Hát mit mondjak, érdekes volt...

Délután
Suli után bementem a Matchba és ő is ott volt. Direkt nem köszöntem neki, mert kíváncsi voltam, h ő köszön-e nekem. Eközben nem tudtam eldönteni, h milyen csokit vegyek (az élet nagy problémái). Gondolom, hogy a kávékat nézte, mi mást? Aztán csak annyit láttam, h elsuhan mögöttem. Hozzám se szólt, talán észre sem vett. Néha úgy érzem, h próbál közeledni, máskor meg tudomást se vesz rólam. Próbálok gyakran hozzászólni , de ha nem akarja, akkor nem akarom erőltetni. Mondjuk már annyira nem foglalkoztat ez a téma, mint régebben, de azt hittem, h végre lesz valami jó.

Ma hittan órán elhangzott egy Goethe idézet:

Mindenki kezdje el magán és elég megjavítandót talál.

Egyből saját magamra gondoltam, amikor meghallottam. Mindig másokban kerestem a hibát, amikor csak magammal kellett volna szembenéznem. Utólag könnyű beismerni, de akkor nem törődtem vele, észre se vettem. Elvakított az önzőségem. Még valami: Az utolsó szó nem a boldogság, de ha csendben maradsz, találsz valamit. 

Mostanában kezdek megint pozitív lenni. Ez ilyen folyamatszerű változás. Először nagyon negatív voltam, mindenben a rosszat láttam, másokat okoltam dolgokért, lázadtam. Aztán következett a semleges időszak, egyben a legrosszabb. Tehetetlennek éreztem magam, nem érdekelt semmi, csak voltam, léteztem, de csak testben. Valahogy nem éreztem semmit, minden olyan egyhangú volt. Nem is tudom leírni, csak arra gondolok, h ez biztos mással is előfordult már. Már látom én is, h ezen nehéz változtatni, és rájöttem arra, h az ember nem tud magán segíteni csak úgy. Kell valami, aminek hatására, a környezetre gondolok, az emberek, helyek, helyzetek, pillanatok, tettek. Jó, ezt biztos mindenki tudja, csak különböző időkben jövünk rá. Saját magamon tapasztalom és ilyenkor tudom mondani, h igen, ilyen is van.
Úgy érzem, h kezdem elhagyni ezt az állapotot és haladok az általam gondolt jó felé. Erről a kémia jutott eszembe: negatív, semleges, pozitív. Mintha valamilyen molekula lennék, ami folyamatokon megy át (a környezet hatására). Na jó, ez kezd kicsit túl tudományos lenni. A molekulákról pedig József Attila Téli éjszaka c. verse jut eszembe.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák

Szeretem József Attilát, az irodalom órákat is feldobja.:) A héten elkezdtük elemezni az Óda c. versét. Lehajtottam a fejem a padra és hallgattam, ahogy a tanárnő felolvassa. A vége nagyon szép volt, még tudtam volna hallgatni, ha hosszabb lett volna a vers. Aztán rádöbbentem önmagamra, h így nem lehet élni. Muszáj változtatnom magamon, az önsajnálat nem vezet sehová. Erről beszéltem, folyamatok valaminek hatására. Nem tudom, h egy szerelmes versnek ehhez mi köze van, egyszerűen jó volt hallgatni. Tudom, én ilyen furcsa, érthetetlen lény vagyok.:P

Még ilyen se volt, h majdnem minden nap írjak. Mi mást tud csinálni az ember, ha letört, bánatos, akár szomorú. Nem jó ez így, próbálkozom, nem megy, kínlódom, megpróbálom újra, de semmi. Elhatároztam, h lépésről lépésre tanulok majd, nem mindent egyszerre, hátha így előbújik a motiváció. A nyelvtan nagyrészét magamba kényszerítettem, de a lelkesedés gyorsan alulmaradt. Főleg az utóbbi napokban. Hétfőn 1-es matek doga, ma meg töri, ami szintén dekk lett. Már nem is lepődöm meg. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen, ilyen nemtörődöm? Utálom magam emiatt, és az a legrosszabb, h saját magammal állok harcban (Mein Kampf, csak más értelemben:P). Legalább néha megvan a jókedvem, amikor látom azt a reménysugárt. Délután is elgondolkodtam azon, h miket írtam tegnap, hogy lehettem ennyire magam alatt? Aztán később megint elveszettnek éreztem magam. Képtelen vagyok változtatni, nem megy, de nem foghatom fel így. Belefáradtam abba, h mindig mindent jónak lássak, belefáradtam a "jókislány" szerepbe. Nem akarok én rossz lenni, de tennem kell vmit. Újra meg kell találnom önmagamat, az optimista, vidám, magabiztos énemet. Összezavarodtam. Látom a helyes utat, csak rá kellene térni és ez az, ami kihívást jelent. Nem baj, a hitem még megvan. Kérlek, adj erőt!

Visszavonom azt a gondolatomat, h pszichológusnak kellene mennem, amikor igazából nekem lenne rá szükségem. Mondtam is anyukámnak, h elmennék. Nem kell máris arra gondolni, h megbolondultam, csak egyszerűen beszélgetnem kell valakivel a mindennapjaimról, a gondolataimról. Szüleimmel szoktam, de az mégis más. Általában elmondok nekik mindent, de valahogy mégse tudok megszabadulni minden tehertől. Állandóan próbálok másoknak segíteni, amiben tudok, magammal szemben pedig tehetetlennek érzem magam. Na jó, néha talán kioktató vagyok, de tényleg nem rosszindulatból. Nem tudom, h mi van velem mostanában. Semmihez sincs kedvem, még a legegyszerűbb feladatokat se tudom végrehajtani. Nem tudok nekikezdeni dolgoknak (tanulás), vagy ha sikerül is elkezdenem, akkor meg képtelen vagyok befejezni. Ez nem csak a tanulással van így, hanem a házimunka, evés, egyszerűen nem figyelek magamra. Van amikor meg túlságosan. Egy hónapja vagyok ilyen. Legszívesebben ülnék egy helyben és bámulnám a falat, ez esetben a tv-t vagy a számítógép képernyőjét. Egyszerűen nem érdekel semmi. Azt is észrevettem magamon, h túl érzelgős vagyok mostanában. Többször rámjön a sírás, ok nélkül. Aztán van időszak, amikor kicsattanok a boldogságtól, máskor pedig úgy érzem, h ellenem fordult a világ, amikor nem is a világgal van a baj, hanem velem. Magamba folytom az érzéseimet.

Sokszor érzem azt, h nem számítok senkinek. Jó, a család az egy dolog, nekik igen, de én külső személyekre gondolok, mint a barátok. Itt volt az őszi szünet, nem keresett senki, ráértem volna, jó lett volna valamilyen programot szervezni. Komolyan, ha 1 évig nem jelentkeznék, nem hiányoznék senkinek. Miért nem én kerestem mást? Mert már elegem van abból, h mindig én vagyok a mozgatóerő. Ha nem is mindig, de legtöbbször. Hivatalosan is bejelenthetem, h nincs igaz barátom. Van, de azok nem mondhatóak mély barátságnak. Ott volt a Luc, de csak volt, múltidő.

Ma volt a szünet utáni első nap. Nehéz elhinni, h már majdnem 1 hónapja egyaltalán nem beszélek vele. Néha hiányzik, sokszor eszembe jut. Már azt várom, h mikor jön oda és mondja azt, h felejtsük el ezt az egészet és legyünk újra barátok, mint régen. Nem rajtam múlik, én simán megtenném, de neeeeem, mert neki szünet kell. Ennyi erővel én is kérhettem volna szünetet. Mintha a világ fájdalmait kellene átélnie. Na jó, nem panaszkodom, mert ez vezetett a mostani helyzet kialakulásához. Néha olyan gonosz voltam vele, vagyis csak mondtam a magamét, de akkor dühös is voltam rá. Aztán jönnek a békés pillanatok, amikor vmilyen sütit sütnék neki (persze, ha enne), de akármi kedveset. Még mindig a legjobb barátnémnak tartom. Abban viszont bizonytalan vagyok, h ő is így gondolja-e. Szeretném elhinni, h igen. Nem is kell, h a legjobb barátnő, de legalább az egyik. Akármilyen semleges vagyok most vele szemben, gondolatban más a helyzet. Hát nem tudom mi lesz. Fogalmam sincs, egy sejtés sem. Többet nem írok szegényről, csak jókat vagy inkább semmit. Mindig kivesézem ezt a barátságosdit és mindig őt hozom fel és írok róla egy 100 oldalas elemzést, de az még mindig nem haladja meg az én ezer oldalas önvizsgálataimat.:D

Végre szüneeet!!!:D Másfél hétig nem kell suliba menni, örülök. Szerdán ünnepi előadással zárult a tanítás, az 1956-os forradalomra emlékeztünk az egyik osztály előadásával. Az volt a legjobb, amikor a Sztálin szobor ledöntését egy hatalmas piros Sztálin papírbábu széttépésével szimbolizálták. Az előadás többi része kicsit unalmas volt, h őszinte legyek, de nem volt rossz. Mielőtt bejelentkeztem, nézelődtem a blogok között, hátha találok valami érdekeset. Ekkor bukkantam rá ZSOOLT (annyit.blog.hu) blogjára. Arról ír, h tudásunk nagyrésze honnan származik. Hogyan lehetünk biztosak a megszerzett tudásban? Amúgy teljesen egyetértek vele, ezen én is szoktam gondolkodni. Történelem tanárunk mindig mondja nekünk, h ne higgyük el neki, amit mond. Legyünk képesek saját vélemény kialakítására, ne mások tudására támaszkodjunk. Bizonyosodjunk meg dolgokról, járjunk utána. Legyen a tudásunk megalapozott!
Hány ember járt már úgy, h azért vett meg valamit, mert reklámozták a tv-ben vagy újságban hirdették. Én bevallom, már jártam így. Ha az ára nem volt kedvező, akkor talán kétszer átgondoltam a dolgot. Az emberek nagyrésze hajlamos erre, a manipulációnak köszönhetően. A média nagy befolyásra tett szert az elmúlt években, szinte mindenhol jelen van. Pl. amikor Neil Armstrong lépett először a Holdra 1969-ben. Tényleg megtörtént? Igen? Biztosak vagyunk benne? Azért mert láttuk az első felvételeket a tv-ben utólag évekkel később? Én nem tudhatom, mert akkor még nem születtem meg. Én elhiszem, de az ember néha már nem tudja eldönteni, h mi a valóság és mi nem.

Ez jutott eszembe 56-ról (és más bejegyzéséről). Én sem voltam ott akkor, de hallottam történeteket idegenektől és családtagoktól egyaránt. Pl. nagybátyám átugrotta Esztergomban a Prímási Palota 3-4 méteres kerítését a golyóktól menekülve. Neki elhiszem, mert túlélte és régebben megvolt az átlőtt kabátja. Az ember csodákra képes, amikor az élete múlik rajta.
Sikerült találnom egy képet a kerítésről, kicsit nagy lett, de így legalább jobban megszemlélhető.

Na, te elhiszed? ;)

Ma valójában nem is volt rossz napom, de egyes emberek hajlamosak arra, hogy azzá tegyék. Inkább csak annyit mondok, h a barátság nehéz dolok. Most jönne az a szokásos sablon szöveg, h ahhoz két ember kell, őszinteség, becsület, tisztelet, szeretet, kitartás és még sok más. Köszönet Raminak a felsorolásért, mert ezek most valahogy nem jutottak volna eszembe. Amúgy teljesen igaza van, és ez nem is sablonszöveg, hanem valóság. Többször kellene rá figyelnem és hallgatnom, de mindig azokkal vagyok elfoglalva, akiket nem érdeklek, és nem azokkal, akik igazán fontosak. Az emberek egyrésze (99%) ilyen, vagyis önző. Csak a saját érdekeikben cselekszenek. Pont erről beszélgettem ma anyukámmal. Én nem azért ismerkedem/barátkozom valakivel, mert mondjuk majd egyszer hasznot húzhatok belőle. Ez milyen már? Nekem ezek az emberek, ún. barátok számítanak, az életem részei és remélhetőleg ez kölcsönös valamilyen szinten. Persze, hogy az ember társas lény és szüksége van ilyen dolgokra, de engem az is szokott érdekelni, hogy a másik hogy van, mit érez. Lehet, hogy valaki ugyanígy van ezzel, de szerintem ritka, a mai világban főleg. Akármennyire tagadják, mindenkiben ott van az a szó, h haszon, kivéve bennem. El kell ismernem, még bennem is. Ha most nem, egyszer biztos volt vagy talán lesz. Ez olyan borzasztó, és az is, h lassan oldalak helyett könyveket tudnék erről írni. Komolyan, pszichológusnak kellene mennem. Milyen szerencsések vagyunk, h létezik internet és azon belül blog, ahol az ember kiírhatja magából a szépséges gondolatokat. Köszönjük Bill Gates! Mi is lenne velünk nélküled?
Most abba is hagyom, mielőtt valami megbolondulásra utaló mondat hagyná el a billentyűzetet. Szóval, szerintem érdemes ilyen dolgokon elgondolkodni, de nem kell túlzásba vinni, ahogy én teszem.:D Csak mértékkel!

Nem ismerek magamra, ahogy visszaolvasom a régebbi bejegyzéseimet. Ha valaki megkérdezné, h ezt én írtam-e, akkor biztos letagadnám. Vicces, h mennyire meghatároz egy bejegyzést az akkori hangulatom, bár szerintem mindenki máshogy olvassa, ha egyáltalán olvassa valaki.
Nem tudok írni, nincs miről, nincs ihlet. A fejem üres, hiányzik a gondolatözön, a világmegváltó tervek.:D

Azt hiszem, csak álmos vagyok (túl sok fröccs).

Ma nagyon hideg volt és még mindig az van. Megfagyok, a ujjaim jégcsapokká fagytak. Még nem fűtünk, vagyis akartunk volna, de a kazán nagyon füstölt valamiért és inkább nem gyújtottunk be. Anyukám meg nem akarta bekapcsolni a gázt, eléggé drága. Megfagyunk télen. Remélhetőleg megoldódik addigra a probléma.

Eszembe jutott ma valami, pontosabban valaki. Egomeistert már említettem egy korábbi bejegyzésemben, az a srác. Tavaly decemberben szakadt meg vele a kapcsolat, nem igazán beszéltünk. Próbáltam újból közeledni felé, de már nem volt ugyanolyan. Ilyenkor voltam vele jóban tavaly, és eszembe jutott, h mennyit msn-eztünk, főleg ősszel. Már nem akarnék vele járni, de néha hiányzik, mint beszélgető partner. Talán akkor sem akartam vele járni, csak jólesett, hogy érdeklődik irántam valaki, még akkor is, ha nem is volt komoly, ki tudja. Az volt a gond, h egyoldalú volt a dolog. Én kezdeményeztem, nyomultam legtöbbször, mostmár tudom, h nem kellett volna. Akkor talán még ma is beszélnénk. Sokszor gondolkodtam azon, h mit éreztem iránta. Azt nem mondhatom, h szerelmes voltam, mivel ahhoz több kellett volna, de eléggé erős érzelmek fűztek hozzá. Gondoltam, h írok neki, de inkább hagyom. Ha a sors (Isten) úgy akarja, akkor úgyis fogunk még beszélni, esetleg találkozni/összefutni. Ha nem, akkor meg nem. El kell fogadnom. Néha jönnek ilyen pillanatok, amikor rá gondolok, aztán elmúlik. Addig lesz ilyen, ameddig nem találok mást, akire gondolhatok. Hogy az mikor lesz, az jó kérdés. Majd egyszer. Ki tudja.

Igazán nem meglepő, amiről írni szeretnék, vagyis sikerült megint összevesznem Luccal. Azért nem nevezném összeveszésnek, inkább vitázás. Amúgy ez nem történt volna meg, ha nem jelentkezem be ma msn-re. Ezért utálom az msn-t: vagy nem az történik, aminek kéne, vagy az, aminek nem kéne (remélem, h érthető voltam). Le is tiltottam, de nem azért, mert ő a hibás, hanem mert így jobb lesz mindkettőnknek. Úgyis gyakran találkozunk, élőben is lehet beszélgetni. Nem szeretném részletezni a vita témáját, mivel nem publikus, illetve nem tartozik másra.
De akkor minek írom? Azért írom, hogy kiadjam magamból az indulatokat. Néha lealacsonyítva érzem magam mellette, mintha ott se lennék és körülötte forogna a világ. Létezik ő és csak ő, valahol mi is ott vagyunk, de az nem számít. Talán próbálok megfelelni, de minek? Én úgyis csak egy vagyok a sok közül, aki ugyanazt az unalmas szöveget nyomja, mint mindenki más. Nem sajnáltatni akarom magam, de így érzem. Ma mondta nekem pl., h őt nem érdekli, hogy egy srácnak milyen a külseje, neki a kisugárzás számít, mert az keveseknek van. Jó, persze a kisugárzás sem elég (szükséges, de nem elégséges:P). Az a lényeg, hogy ez úgy jött le, mintha én csak külsőre mennék és semmi más nem számítana, mintha csak ő lenne ilyen érzelmi lény, és mindenki más semleges. Legtöbbször elégedetlen magával, máskor pedig tökéletes. Tudom, hogy ő nem akar ilyen lenni és nem is gondolja ezt, de külső szemmel teljesen máshogy látja az ember. Én sem vagyok tökéletes, biztos tudna rólam mondani pár dolgot (én is magamról). Azt is tudom, hogy ez neki se könnyű. Semmi élveznivaló nincs ezekben a felesleges vitákban, utálom. Mindenki a saját igazát akarja bizonyítani, még én is.

Miért foglal el ez a téma ilyen központi helyet az életemben? Magam sem tudom, de talán a Luc az egyetlen ember az eddigi életem során, aki megért, akinek elmondhatok bármit anélkül, hogy hülyének érezném magam vagy ő nézne engem annak...a legjobb barátom/barátném (mert nem nőm). Ezt még sosem mondhattam el másról, mert senki se került hozzám ilyen közel. Mindig voltak barátaim, de egyik se volt igaznak mondható. Emiatt sokszor éreztem magam - még ma is néha - egyedül. Ha én nem keresem a másikat, akkor a másik sem keres engem. Annak ellenére, h legtöbbször vidám és bolondos vagyok, attól még vannak gondolataim vagy érzelmeim, amikről nem beszélek. Azért az embernek maradjon meg valamennyi saját magából. Nem kell, h más megértsen de azt se mondom, h úgyse értenek meg, mert nem tudhatom.

Nem szeretek ilyen érzelgős lenni, borzasztó. Oldalakat tudok írni a semmiről, de valahogy jobban érzem magam utána. Most estére is sikerült megitatnom az egereket. Tejóég, ilyenek miatt hullatom a könnyeim, amikor emberek ezrei éheznek Afrikában. Ez csak egy példa volt a sok globális probléma közül, de annyira vicces, h ilyenektől függnek napjaink, mondhatni életünk. Mindegy, holnap úgy megyek be a suliba, mintha semmi se történt volna. Többet ér a barátság, jóval többet. Valójában tényleg nem történt semmi, csak mi csinálunk belőle ekkora ügyet, gyerekes. Ezen meg csak nevetni tudok. Tragikomédia...

 *Remélem, h azért mellém ül a buszon a pénteki osztálykiránduláson.^ ^