Mostanában kezdek megint pozitív lenni. Ez ilyen folyamatszerű változás. Először nagyon negatív voltam, mindenben a rosszat láttam, másokat okoltam dolgokért, lázadtam. Aztán következett a semleges időszak, egyben a legrosszabb. Tehetetlennek éreztem magam, nem érdekelt semmi, csak voltam, léteztem, de csak testben. Valahogy nem éreztem semmit, minden olyan egyhangú volt. Nem is tudom leírni, csak arra gondolok, h ez biztos mással is előfordult már. Már látom én is, h ezen nehéz változtatni, és rájöttem arra, h az ember nem tud magán segíteni csak úgy. Kell valami, aminek hatására, a környezetre gondolok, az emberek, helyek, helyzetek, pillanatok, tettek. Jó, ezt biztos mindenki tudja, csak különböző időkben jövünk rá. Saját magamon tapasztalom és ilyenkor tudom mondani, h igen, ilyen is van.
Úgy érzem, h kezdem elhagyni ezt az állapotot és haladok az általam gondolt jó felé. Erről a kémia jutott eszembe: negatív, semleges, pozitív. Mintha valamilyen molekula lennék, ami folyamatokon megy át (a környezet hatására). Na jó, ez kezd kicsit túl tudományos lenni. A molekulákról pedig József Attila Téli éjszaka c. verse jut eszembe.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák
Szeretem József Attilát, az irodalom órákat is feldobja.:) A héten elkezdtük elemezni az Óda c. versét. Lehajtottam a fejem a padra és hallgattam, ahogy a tanárnő felolvassa. A vége nagyon szép volt, még tudtam volna hallgatni, ha hosszabb lett volna a vers. Aztán rádöbbentem önmagamra, h így nem lehet élni. Muszáj változtatnom magamon, az önsajnálat nem vezet sehová. Erről beszéltem, folyamatok valaminek hatására. Nem tudom, h egy szerelmes versnek ehhez mi köze van, egyszerűen jó volt hallgatni. Tudom, én ilyen furcsa, érthetetlen lény vagyok.:P
