Visszavonom azt a gondolatomat, h pszichológusnak kellene mennem, amikor igazából nekem lenne rá szükségem. Mondtam is anyukámnak, h elmennék. Nem kell máris arra gondolni, h megbolondultam, csak egyszerűen beszélgetnem kell valakivel a mindennapjaimról, a gondolataimról. Szüleimmel szoktam, de az mégis más. Általában elmondok nekik mindent, de valahogy mégse tudok megszabadulni minden tehertől. Állandóan próbálok másoknak segíteni, amiben tudok, magammal szemben pedig tehetetlennek érzem magam. Na jó, néha talán kioktató vagyok, de tényleg nem rosszindulatból. Nem tudom, h mi van velem mostanában. Semmihez sincs kedvem, még a legegyszerűbb feladatokat se tudom végrehajtani. Nem tudok nekikezdeni dolgoknak (tanulás), vagy ha sikerül is elkezdenem, akkor meg képtelen vagyok befejezni. Ez nem csak a tanulással van így, hanem a házimunka, evés, egyszerűen nem figyelek magamra. Van amikor meg túlságosan. Egy hónapja vagyok ilyen. Legszívesebben ülnék egy helyben és bámulnám a falat, ez esetben a tv-t vagy a számítógép képernyőjét. Egyszerűen nem érdekel semmi. Azt is észrevettem magamon, h túl érzelgős vagyok mostanában. Többször rámjön a sírás, ok nélkül. Aztán van időszak, amikor kicsattanok a boldogságtól, máskor pedig úgy érzem, h ellenem fordult a világ, amikor nem is a világgal van a baj, hanem velem. Magamba folytom az érzéseimet.
Sokszor érzem azt, h nem számítok senkinek. Jó, a család az egy dolog, nekik igen, de én külső személyekre gondolok, mint a barátok. Itt volt az őszi szünet, nem keresett senki, ráértem volna, jó lett volna valamilyen programot szervezni. Komolyan, ha 1 évig nem jelentkeznék, nem hiányoznék senkinek. Miért nem én kerestem mást? Mert már elegem van abból, h mindig én vagyok a mozgatóerő. Ha nem is mindig, de legtöbbször. Hivatalosan is bejelenthetem, h nincs igaz barátom. Van, de azok nem mondhatóak mély barátságnak. Ott volt a Luc, de csak volt, múltidő.
Ma volt a szünet utáni első nap. Nehéz elhinni, h már majdnem 1 hónapja egyaltalán nem beszélek vele. Néha hiányzik, sokszor eszembe jut. Már azt várom, h mikor jön oda és mondja azt, h felejtsük el ezt az egészet és legyünk újra barátok, mint régen. Nem rajtam múlik, én simán megtenném, de neeeeem, mert neki szünet kell. Ennyi erővel én is kérhettem volna szünetet. Mintha a világ fájdalmait kellene átélnie. Na jó, nem panaszkodom, mert ez vezetett a mostani helyzet kialakulásához. Néha olyan gonosz voltam vele, vagyis csak mondtam a magamét, de akkor dühös is voltam rá. Aztán jönnek a békés pillanatok, amikor vmilyen sütit sütnék neki (persze, ha enne), de akármi kedveset. Még mindig a legjobb barátnémnak tartom. Abban viszont bizonytalan vagyok, h ő is így gondolja-e. Szeretném elhinni, h igen. Nem is kell, h a legjobb barátnő, de legalább az egyik. Akármilyen semleges vagyok most vele szemben, gondolatban más a helyzet. Hát nem tudom mi lesz. Fogalmam sincs, egy sejtés sem. Többet nem írok szegényről, csak jókat vagy inkább semmit. Mindig kivesézem ezt a barátságosdit és mindig őt hozom fel és írok róla egy 100 oldalas elemzést, de az még mindig nem haladja meg az én ezer oldalas önvizsgálataimat.:D
