Kezdem a reggellel. Mielőtt leszálltam a buszról, láttam, h a Luc megy előttem. Gondoltam, h itt a lehetőség, beszélnem kell vele! Kiabáltam neki, észrevett, visszaköszönt, de úgy nézett rám, mintha nem ismerne. Szerintem kicsit meglepődött (én is magamon). Megdícsértem a sapkáját, amit talán nem kellett volna. Először ledöbbentem, amikor megláttam rajta tegnap, végülis jól áll neki, csak a Luc-pink sapka kombináció kissé szokatlan. Ezután kb. egy 5 perces csend következett. Eléggé kínos volt, egyszerűen nem tudtam megszólalni, de muszáj volt, ha már vele mentem suliba. Most így visszanézve nevetek az egész helyzeten, de akkor nem volt vicces. Először előttem haladt és azt hittem, hogy megy majd tovább egyedül, de láttam, h megvár. Felhoztam valamilyen buszos témát, amivel sikerült beindítanom a beszélgetést. Hát mit mondjak, érdekes volt...
Délután
Suli után bementem a Matchba és ő is ott volt. Direkt nem köszöntem neki, mert kíváncsi voltam, h ő köszön-e nekem. Eközben nem tudtam eldönteni, h milyen csokit vegyek (az élet nagy problémái). Gondolom, hogy a kávékat nézte, mi mást? Aztán csak annyit láttam, h elsuhan mögöttem. Hozzám se szólt, talán észre sem vett. Néha úgy érzem, h próbál közeledni, máskor meg tudomást se vesz rólam. Próbálok gyakran hozzászólni , de ha nem akarja, akkor nem akarom erőltetni. Mondjuk már annyira nem foglalkoztat ez a téma, mint régebben, de azt hittem, h végre lesz valami jó.
Ma hittan órán elhangzott egy Goethe idézet:
Mindenki kezdje el magán és elég megjavítandót talál.
Egyből saját magamra gondoltam, amikor meghallottam. Mindig másokban kerestem a hibát, amikor csak magammal kellett volna szembenéznem. Utólag könnyű beismerni, de akkor nem törődtem vele, észre se vettem. Elvakított az önzőségem. Még valami: Az utolsó szó nem a boldogság, de ha csendben maradsz, találsz valamit.
